Szégyenletesen viselkedem, hogy megint milyen régen nem írtam ide. Annyi minden történt velem mostanában - leginkább olyanok, amilyenek Neville Longbottommal történtek az első Roxfortos évében. Ha két szóban kellene összefoglalnom: Pofáraesések sorozata. Ott kezdődött, hogy beígérek egy leendő szakmámhoz jóval közelebb álló munkát, amit végül nem kaptam meg (tisztességből nem írom le, hogy hol), s így temérdek szabadidőm halmozódott fel - amelyben elsőként újra kellett értelmeznem a bizalom, a korrektség és a felelősségteljes ígéret fogalmát mindazon eszmefuttatásaim után, hogy utálom ezt a rendszert ami itt van ebben az országban. Már ha egyáltalán rendszernek lehet nevezni egy olyan valamit, amiben az emberek hazudnak. Aztán nemrég részt vettem életem legizgalmasabb állásinterjúján, ahol még feladatot is kaptam és nagyon élveztem, hogy végre valahol értékelik a képességeimet és megdicsérnek. Ez egy Libri könyvesbolt volt, ahol imádnék dolgozni, de ebben az áldott karácsonyi időszakban egyszerűen nem tudnék készülni a vizsgáimra mellette. Azért most sajnáltam, hogy egyetemen tanulok. De nem adom fel, Neville Longbottomnak is eljött az ideje! Ennyit az unalmas bafácánoskodásomról. Úgy tűnik, most tényleg a saját főnököm vagyok. 

Szóval mi a helyzet a festéssel? 
Amikor reggelente felülök az ágyban, egyből a festősarkomat látom és kávézás közben azon mélázok, 'melyik képemet folytassam ma?'. Annyi befejezetlen, félbehagyott festmény várakozik arra, hogy kiteljesedhessen, hogy már lassan egy talpalattnyi hely sem jut nekem a saját szobámban. Nembaj. Elférnek a képek és az ágyam! 

Dolgozom egy új megrendelésen is, ami nem éppen kis méretű és mostanság gyakran az is megfordul a fejemben, hogy én ezt még mindig nem csinálom elég jól és 'Jééézusom de borzalmas egy-egy képem!' Mintha minden nappal egy évet akarnék fejlődni, annyira ki akarom használni az időmet! Gyakran azon kapom magam, hogy türelmetlenül fogom az ecsetet és nem vagyok képes elszakadni, még akkor sem, ha szánalmas emberi szükségleteim már-már ordítanak, hogy hagyjam abba. (Ekkor eszembe jut az a munkahelyem, ahol csúnyán néztek rám, ha innom, vagy pisilnem kellett... meg az, ahol hat órába nem fért bele egy szedvics elfogyasztása.) Ehhez képest a látható eredmények, termések száma nem gyarapszik ilyen ütemben. Át kell kissé formálnom a szokásrendszeremet, úgy érzem... és mindenekelőtt türelmesebbnek kell lennem magammal. 

Készítettem két Mini-tenger sorozatot az elmúlt napokban, amiket már megtaláltok a Meska boltomban. :) KATT-KATT

Fogadjátok szeretettel az első ilyenemet! 🌞 - szóval ennyi megpróbáltatáson, átalakulàson és újragondoláson kell túlesnie egy festménynek, míg végül a sok színes réteg megengedi, hogy felfedje valódi arcàt.

A trópusi hangulat és színek ihlette sorozat első darabja ez a 70x70 centis, madarak által átszelt partszakasz. Sokszor kérdezitek sokan, hogy mennyi idő megfesteni egy képet, nos, erre ma már úgy válaszolnék, hogy minél többet festek, annál több idő az, mire megjelenik bennem egy-egy kép kapcsán az 'Elkészültem' érzés. Az idő előre haladtával ahogyan egyre több technikával ismerkedem meg, egyre többet várok el magamtól. Ezt a képet húsz nap alatt festettem, bár számos pihenőnapot is adományoztam neki, hiszen éppen a vizsgaidőszakom kellős közepén szerencsétlenkedtem. Teljesen belehabarodtam most a narancssárga optimizmusának és a lila misztikusságának párosításába! A technika vegyes, használtam kést és különféle ecseteket egyaránt. Meska-boltomban fellelhetitek eme piktúrát is.

"Vannak festők, akik a Napot sárga folttá alakítják át. És vannak mások, akik Nappá alakítanak át egy sárga foltot." (Pablo Picasso)

Ez a 40x40 cm méretű sziklás partszakasz nem volt ilyen színes, egy zöld tengerpart volt az eredeti tervem. Amikor elérkezem arra a pontra - és gyakran elérkezem -, hogy azt gondolom 'ez unalmas', 'ez nem tetszik', akkor valami bekattan az agyamban, és elkezdek belebarmolni. Szétfolyatom a képeken a festéket, előkerül az összes festőkésem, szemügyre veszem a korábbi festményeim palettáit, várom, hogy megérkezzen a 'Na ez a szín hiányzik!' gondolat. Ahogyan ezeket csinálom, folyamatosan kezd kialakulni bennem, hogy mit is szeretnék... s végül valami elképesztően meglepő dolgot látok magam előtt és szeretem ezt az érzést. A Szélszilánkok akrilfestékkel készült, feszített vászonra, egy egészen új technikával, aminek köszönhetően a 'szilánkok' és a sziklák kiemelkedni látszanak a képből. A festmény immáron nincs a tulajdonomban, elajándékoztam. :)

Először festettem ilyen méretű vászonra (40x100) - a képen kicsit eltérőek az arányok, mert ez a háttér tetszett, s szerettem volna, ha látszik is valami a képből. A reggeleim általában valahogy úgy néznek ki, mint ezek a felhők: Ha legalább háromszor nem fordulok vissza az ajtóból munkába indulás előtt, mert még valamit az emeleten felejtettem - akkor egyszer sem. 

Az életem első kiállítását megelőző héten kiváltképp rákapcsoltam a festésre (ezért is van ennyi 'elmaradásom' eme blogon - de lassan utolérem magam). A kiállításról bővebben hamarosan írok... :)
Trópusi hangulat uralja ezt az 50x50-es, kissé újfent absztrakt partszakaszt, amely egyik este keletkezett. Igazán gyors, ám annál élvezetesebb munka volt - talán a forró nyári napok is így szoktak eltelni.

Eredetileg nem ilyennek készült ez az 50x50-es, színes kis öböl. Sokkal kevesebb színt szerettem volna használni hozzá, viszont nem tetszettek a 'realista' hullámok, így ráeresztettem a csapot. A közepén egy kráter keletkezett, felvált a festék a vászonról, s amikor ránéztem akár azt is gondolhattam volna, hogy kivágom az ablakon. Aztán elkezdtem rá más szemmel nézni, kitöltöttem élénkebb színekkel, s mivel néhol vastagabb festékréteg borítja, végül érdekes struktúrát adott neki a váratlan akció. Mit szűrtem le ebből a tapasztalásból?

Ha a szemétbe dobnád a képed, akkor is fesd tovább, mert nem tudhatod mi fog kisülni belőle.

70x100 cm-s vászonra tengerpartot festeni több, mint felszabadító! Ez a kép döbbentett rá, hogy az égnek és a tengernek mennyire jót tesz a nagyság. Akrillal készült, három vizsga között. :P

Egyáltalán nem terveztem, hogy téli képet festek, mégis valahogy így sikerült. Barátságom a festőkéssel megszilárdulni látszik. Örömömre szolgál, hogy nem csalódtam újonnan kipróbált akrilfestékeim minőségében, s bár elképzelhető, hogy a gatyámat kell majdan rááldoznom, mégis azt hiszem, át fogok szokni erre a magasabb pigmenttartalmú művészfestékre. Szerettem a pentartos tégelyeket, viszont tubusból nyomni még jobban szeretem. Főleg amikor megvadulok. Szóval a jégmező, amit felgyújtottam, 50x70-es méretű (nem kicsi), ne tévesszen meg az aránytalan szerkesztése a kanapé fölé! :)

60x80-as teremtmény, akrilt és aquarelle festéket is látott, amikor bemutattam őket neki. Szerettem volna festeni egy képet lágyabb színekkel -  mert alapvetően mindig erőteljes színekkel dolgozom. Ez egy kicsit más lett... :)

Provence 1914, akrillal készült, 60x80-as feszített vászonra, az új kedvenc kékjeimmel. Mangánkék a neve ennek a csudának és magam is meglepődtem, hogy mennyire visszaadja a Cote d'Azur színélményt. E kép immáron egy budapesti masszázs-szalonban feszít boldogan. :)